Kedves Barátom!
Régóta foglalkoztat, hogy a magyar lovassport jövőjéről beszélve mennyire kevés szó esik magáról a sportlótenyésztésről. Pedig a kettőt nehéz egymástól elválasztani. Ha hosszú távon eredményes magyar lovassportot szeretnénk, ahhoz nemcsak jó lovasokra és jó edzőkre, hanem megfelelő minőségű, itthon tenyésztett sportlovakra is szükségünk van.
Úgy gondolom, hogy ezen a területen nem az értékek hiányából kell kiindulnunk. Magyarországon ma is vannak kiváló tenyésztők, jó lovak, értékes kancacsaládok és olyan genetikai vonalak, amelyekre lehet és érdemes építeni. A valódi kérdés sokkal inkább az, hogy mindezt mennyire tudjuk tudatosan, egymással összefüggésben és hosszú távú célok mentén használni.
Voltak és vannak jó kezdeményezések. A sport és a tenyésztés szorosabb összekapcsolásának gondolata korábbi szakmai programokban is megjelent, és a magyar sportlótenyésztésben sem ismeretlen a teljesítményalapú szelekció. Tehát nem arról van szó, hogy mindent elölről kellene kezdenünk. Inkább arról, hogy a meglévő értékekből és kezdeményezésekből következetesebb, hosszú távon is működő rendszert kellene kialakítanunk.
A cél véleményem szerint nem az lehet, hogy minél több csikó szülessen. Sokkal inkább az, hogy tíz-tizenöt év múlva több olyan magyar tenyésztésű ló legyen, amely a nemzetközi sportban is eredményesen tud szerepelni.
Ehhez először világosan meg kell határoznunk, milyen sportlovat szeretnénk tenyészteni. Milyen legyen a mozgása, az ugróképessége, az egészsége, a terhelhetősége, a mentalitása és nem utolsósorban a lovagolhatósága. A modern sportban ezek közül egyiket sem lehet figyelmen kívül hagyni.
A tenyésztési döntéseket ezért ma már nem lehet kizárólag a származásra vagy a küllemre alapozni. Ugyanilyen fontos információ a ló saját sportteljesítménye, egészsége, tartóssága, kezelhetősége, illetve később az utódainak teljesítménye is. Vagyis a sportból származó információnak folyamatosan vissza kellene jutnia a tenyésztésbe.
Ebben különösen fontosnak tartom a jó kancák és kancacsaládok szerepét. Egy bizonyított sportkanca vagy egy több generáción keresztül jól teljesítő kancacsalád hosszú távon rendkívüli tenyésztési értéket képviselhet. Ezeket a kancákat fel kell kutatni, nyilván kell tartani, és ahol indokolt, támogatni kellene a tenyésztésben tartásukat.
Ugyanehhez a hosszú távú gondolkodáshoz tartozik történelmi magyar lófajtáink jövője is. Ezek megőrzése nem egyszerűen hagyományőrzés. Olyan genetikai, tenyésztési és kulturális értéket képviselnek, amelynek fenntartása nemzeti érdek, ráadásul több ilyen fajta a mai magyar sportlótenyésztés kialakulásában is fontos szerepet játszott.
Ugyanakkor szerintem hibás lenne a jövőjüket kizárólag génmegőrzésként elképzelni. Egy fajta akkor maradhat igazán életképes, ha van feladata, vannak tenyésztői és van olyan használati területe, amely miatt a következő generáció számára is érdemes tenyészteni. Meg kell tehát találnunk történelmi fajtáink mai szerepét – legyen az sport, fogathajtás, szabadidős lovaglás, túra- és tereplovaglás vagy más olyan terület, amely megfelel az adott fajta adottságainak és értékeinek.
A cél ugyanakkor nem lehet az, hogy ezekből a fajtákból mindenáron modern, erősen specializált sportlovat próbáljunk kialakítani. Ha ennek érdekében elveszítjük a fajta karakterét, genetikai sajátosságait, ellenálló képességét vagy azokat a tulajdonságokat, amelyek generációkon keresztül meghatározták, akkor éppen azt veszítjük el, amit meg akartunk őrizni.
A génmegőrzést és a használati érték fenntartását ezért egyszerre kell szem előtt tartani. Nem pusztán megőrzött fajtákra van szükségünk, hanem olyan élő állományokra, amelyek megtartják saját karakterüket, miközben a XXI. századi lóhasználatban is megtalálják a helyüket. Ez nemcsak tenyésztési, hanem hosszú távú fenntarthatósági kérdés is.
Mindez visszavezet a tenyésztés és a versenysport kapcsolatának egyik alapvető problémájához: a kettő között ma még sokszor túl nagy a távolság.
A tenyésztőnek tudnia kellene, mi történik az általa tenyésztett lóval öt-, nyolc- vagy akár tizenkét éves korában. A lovasnak és az edzőnek pedig érdemes lenne tisztában lennie azzal is, hogy az általa képzett és versenyeztetett ló milyen tenyésztési értéket képvisel.
A jó és a rossz tapasztalat egyaránt értékes adat. Ha egy adott vonal rendszeresen jó ugróképességet, megfelelő mentalitást vagy tartósságot örökít, annak jelentősége van. Ugyanígy annak is, ha egy bizonyos párosításból rendszeresen egészségügyi, kezelhetőségi vagy teljesítményproblémák jelentkeznek.
Egy jól működő rendszerben ez tulajdonképpen egy folyamatos körforgás:
jó tenyésztésből jó fiatal ló, jó képzésből jó sportló, a sporteredményből pedig új tenyésztési információ születik.
A támogatási rendszernek is ezt a folyamatot kellene segítenie. Nem elsősorban azt kellene jutalmazni, hogy hány ló születik, hanem azt, hogy milyen minőségű lovak kerülnek ki a tenyésztésből, hogyan fejlődnek, és meddig jutnak el a sportban. A történelmi fajták esetében természetesen más szempontokat is figyelembe kell venni: ott a genetikai sokféleség, a megfelelő állományméret és a fajta hosszú távú életképességének megőrzése ugyanilyen fontos cél.
Ehhez idő kell. A lótenyésztésben egy ma meghozott döntés eredményét sok esetben csak tíz vagy tizenöt év múlva látjuk igazán. Éppen ezért ezen a területen különösen veszélyes a rövid távú gondolkodás.
Közben nem kell mindent újonnan felépíteni. A már működő programokra is lehet támaszkodni. A Talent Program például a tehetséges fiatal lovasok és lovaik szakmai fejlődését segíti, a Műhelyprogram pedig a sport, a lótenyésztés és az állategészségügy területén működő szakmai műhelyeket támogatja.
Én ezeket nem egymástól független programokként látnám, hanem egy nagyobb rendszer elemeiként.
Hosszabb távon azt tartanám kívánatosnak, hogy a sportlótenyésztés, a fiatal lovak képzése, az utánpótlás-nevelés, az edzőképzés és az élsport egymásra épüljön. Mindeközben történelmi fajtáink megőrzésének és fenntartható használatának is meg kell találni a helyét ebben a rendszerben. Ehhez nem feltétlenül egy újabb intézményre van szükség, hanem világos célokra, szakmai felelősségre, megfelelő adatgyűjtésre és következetes számonkérésre.
Természetesen mindehhez pénz is kell. De önmagában a pénz nem fog világszínvonalú tenyésztést létrehozni. Ehhez szakmai türelem és következetesség szükséges.
Ha ma elkezdünk egy jó rendszert felépíteni, annak első igazán látványos eredményeit valószínűleg nem holnap és nem két év múlva fogjuk látni. Lehet, hogy egy következő lovas generáció fogja igazán élvezni annak előnyeit.
Szerintem azonban éppen ez a lényeg.
Nem újabb rövid távú sikereket kell keresnünk, hanem olyan tenyésztési rendszert kell kialakítanunk, amely tíz vagy húsz év múlva is képes jó sportlovakat adni a magyar és a nemzetközi lovassportnak, miközben megőrzi és életben tartja mindazt a tenyésztési örökséget is, amelyet az előző generációktól kaptunk.
Meggyőződésem, hogy ez lehet a magyar lótenyésztés egyik legfontosabb stratégiai feladata a következő évtizedben.
Üdvözlettel,
Hevesy Barnabás
